Minden általam követett külföldi booktuber istenítette ezt a könyvet. Nekem valahogy mégsem adta a várt hatást, elmaradt a wow-faktor. Kivéve, ha marketingfogásként, vagy ifjúsági regényként nézem a könyvet, mert akkor viszont csillagos ötös jár neki.
Ilyenkor nem tudom, hogy az én ízlésemmel van-e a baj, vagy másoké nagyon furcsa, esetleg szimplán csak nem nekem való a krimi, mint műfaj. Mostanában kezdek rájönni, hogy valószínűleg ez a helyzet...
 |
| Maureen Johnson: Truly Devious Katherine Tegen Books, 2018 432 oldal |
„Az Ellingham Akadémia egy magániskola Vermont-ban, ahová a legélesebb elmék, feltalálók és művészek járnak. Alapítója, Albert Ellingham egy csodálatos helyet akart létrehozni, tele rejtvényekkel, titokzatos ösvényekkel és kertekkel.
Ahogy ő mondta, „egy helyet, ahol a tanulás is játék.”
Röviddel miután az iskola megnyitotta kapuit, az igazgató feleségét és kislányát elrabolták. Az egyetlen igazi nyom egy gúnyos versike volt, amely rímekbe szedte a különböző gyilkos metódusokat. A feladó: Tisztelettel, a Ravasz.
Így lett ez az amerikai történelem egyik legnagyobb megoldatlan rejtélye.
A true-crime kedvelő Stevie Bell készen áll, hogy megkezdje első évét az Ellingham Akadémián, elszánt terve pedig az, hogy megoldja a kihűlt ügyet. Persze csak ha egyáltalán be tud illeszkedni az iskolába és a háztársai, a feltaláló, az író, a színész, a művész és a mókamester közé.
De valami szörnyű dolog történik.
A Ravasz újra felbukkan.
Megint az iskola falai között jár a halál.
A múlt kimászott a sírjából.
Valaki megúszott egy gyilkosságot.”
(a fülszöveget szabadon fordítottam a moly.hu alapján)
Jöjjön hát az értékelésem, amiről előzetesen azt hittem, hogy könnyű lesz, mert én ezt a könyvet biztos ugyanúgy szeretni fogom, mint mindenki más...
A moly egyébként Agatha Christie és E. Lockhart kedvelőinek ajánlja, ami azért is furcsa, mert bár Christie-től sajnos nem olvastam eddig, A hazudósokat imádtam, elejétől a végéig. (Van egy olyan sejtésem, hogy Agatha Christie nem az én zsánerem lesz, ezért sem kapkodok a könyvei után. Szóval lehetséges, hogy akik őt szeretik, azoknak etalon lesz ez a regény.)
A borítónak sajnos semmi köze a történethez, ami nálam igencsak mínusz pont. Hacsak nem a borostyánnal benőtt épületre akar utalni, akkor nem tudom, hogy lehetne még interpretálni. Tény, hogy árasztja magából a hideg, őszi hangulatot, ami azért jól jött, hiszen arra motivált, hogy halloween környékén ezt olvassam a borzongatós esti mozik után.
A cím viszont szépen ki van emelve, jó, hogy nem veszik el a borítóban.
Hatalmas pluszpont jár a mellékelt térképért az Ellingham birtokról, imádom a könyves térképeket! Nem számít, hogy fantasy, vagy sem, egy kis vizuális útmutató mindig jól jön, ez pedig különösen aprólékos.
A történet két szálon fut.
És nekem igazából ez adta az egészhez az izgalomfaktort. Sokszor jobban érdekelt volna, hogy mi történt a múltban, hiszen az egy komoly emberrablást árnyal, míg a jelenben már-már komolytalannak tűnt nekem a cselekmény, pedig itt is történt egy haláleset.
Azzal, hogy folyton megszakadt egy-egy rész és ugrálunk az időben, legalább fenn tudta tartani az érdeklődésemet a könyv és nem tettem le végleg az unalom miatt. Emellett szólnak a különböző interjúrészletek, levelek és újságkivágások is, amikbe az olvasó Stevie gyűjteményén keresztül nyer bepillantást.
Az Ellinghamről, mint iskoláról még szívesen olvastam volna, mert az alap információkon kívül sajnos nem tudtunk meg sok mindent az akadémia dinamikájáról. Például, hogy mi alapján kerülnek a diákok a különböző házakba, miket tanulnak az óráikon stb.
Azt a rendkívül fontos információt, hogy hány száz szobor van a birtokon, viszont legalább tízszer elismételte a könyv, pedig a szobrok nem sokat tettek hozzá a történésekhez...
Ebből is látszik, hogy a helyszín aprólékosan volt felépítve, nagyon jól átadta az őszbe forduló nyár, majd a kora ősz hangulatát. Néha rendesen kirázott a hideg olvasás közben. Vitathatatlan, hogy a bentlakásos iskola motívum jó alap egy misztikus történethez és ebben a regényben is plusz rejtelmességet sugárzott. Az 1930-as éveket pedig néha jobban el tudtam képzelni, mint a jelent, pedig sokkal kevesebb tintát és papírt szánt neki az írónő.
A karakterek számomra nagyon fekete-fehérre sikerültek, lehet, hogy ez azért volt, mert a sorozatkezdő kötetben még nem csomagolja ki őket Johnson teljesen. Ezt éreztem az egész regénnyel kapcsolatban is, nagy általánosságban.
 |
| így képzeltem el Stevie Bell-t forrás: pinterest |
Stevie egy detektívkarakter, ennek ellenére mégis inkább a tinédzserségén volt a hangsúly. Ez nem feltétlenül rossz, de nem is olyan jó, hiszen „csak tiniként” egy szürke, jókislány karakter, teljesen introvertált és majdhogynem prűd. Ennek viszont szöges ellentéte a nyomozó-én, aki még a szabályokat is áthágná egy bűnügy miatt, de aztán beijed, ha eszébe jut, hogy ezért ki is rúghatják. Sokkal erősebbnek szerettem volna látni a detektív-oldalt, ha már krimiről beszélünk, de ebben talán a szülői szerep is közrejátszik, hiszen anyu és apu szabályosan elnyomják a gyereket, mondván „Ne okoskodj! Te mindig mindent jobban tudsz?” ...hát, nem hiába került egy különleges iskolába, talán van egy kis sütnivalója. (Ennek megint ellentmond, hogy még David-et sem ismerte fel...)
David legalább valamennyire szürke szereplő volt, hozta a neki szánt titokzatos Fiú szerepet. (Viszont a szerelmi szálról nem beszélünk.)
Janelle-t egyenesen megszerettem, mint érzékenyítő karaktert és legjobb barátnőt. Jól balanszírozott Stevie és Vi között, ezt az akadályt sikeresen megugrotta a könyv. (Tudniillik nem szeretem annyira, hogy mostanában minden könyvbe kell egy LMBTQ+ karakter. Nincs velük semmi bajom, sőt. De a mostani agresszív ellenpropaganda már inkább utálatot szül, mint elfogadást. Az élet minden terén.) Itt viszont nem nyomta ezerrel az arcomba a sztori ezt a szálat.
Pixet külön kedvencemnek könyveltem el, mert valahogy így látom magam a jövőben, mínusz a tanárkodás.
A múltbéli szereplők jól fűszerezték a cselekményt, de abszolút érdektelenek és elhanyagolhatóak voltak számomra, ami egy kicsit fáj.
És akkor most jöjjön a feketeleves. A sztori utolsó 100 oldala. Jajj.
A könyv lényege a rejtély. Több különböző is van benne, de nyilván Devious az, akire mindenki kíváncsi. Nem egy rétestésztát szerettem volna olvasni, ami most jött a sütőből, hanem egy krimit. Sajnos ez a vágyam nem teljesült, mert az hagyján, hogy a 362. oldalig az sem derült ki, hogy gyilkosság történt, de az elhúzott-nyúzott regény vége egy FÜGGŐVÉG.
De nem is akármilyen. Sem a régi bűntény nem oldódik fel, sem a jelenbeli. És ezért a farkashibáért még az sem tudott kárpótolni, hogy kiderült David családi háttere.
Mert el tudom fogadni a cliffhanger-eket egy fantasy, vagy romantikus sorozatban. De nem egy krimiben/ thrillerben. Mert ebben a műfajban a bűntény az alap, de pont ez maradt becsomagolva. Innentől pedig nagyon pénzszagú a könyv.
Kicsit utánajártam a második résznek és sajnos ott sem jobb a helyzet, még nagyobb függővéggel marad abba a történet, mint az első fele.
Így viszont nem tudom, akarom-e folytatni a sorozat olvasását, mert már ennek a kötetnek a végén is úgy éreztem, hogy három hetet pocsékoltam el a semmire. (Igen, a KönyvKemping óta ezzel szenvedtem.)
Vigasztalásként el lehet mondani, hogy egy remek ifjúsági regény, mert bele van húzva egy misztikus köntösbe, de számomra krimiként nem állta meg a helyét, nagyot csalódtam benne.
A sorozat további kötetei:
2. The vanishing stair
3. The hand ont he wall
4. The box in the woods
 |
| forrás: pinterest |
A kedvenc idézetem:
"Where her books were, she was."
Borító: ★★☆☆☆
Cselekmény: ★★☆☆☆
Helyszín(ek): ★★★★☆
Szereplők: ★★★☆☆
Összesen: ★★★☆☆
Nektek van kedvenc krimi szerzőtök, könyvetek?
Szeretettel: OlvasóBari
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése