Egy vadóc, félárva kislány, aki látja a szellemeket. Egy sors, ami elkerülhetetlen, akármennyire is próbálja megakadályozni a környezete. Egy különleges, zord és mégis csodálatos vidék és kor. Érdekes, sokszínű gonoszság, amit le kell gyűrni. Szerethető szereplők, gördülékeny, izgalmas cselekmény.
Röviden így tudnám jellemezni Az északi erdő legendája trilógiájának nyitókötetét.
Kevéssel karácsony előtt ugyanis a Booktube KönyvKlub havi közös könyve berántott magába a könyökömnél fogva és egy olyan mozgalmas, itt-ott lélegzetelállító utazásra vitt magával a középkori Orosz Birodalomba, amiből még most, napokkal később sem lélegeztem fel teljesen.
 |
| Katherine Arden: A medve és a csalogány Alexandra, 2018 384 oldal |
Vaszilisza zöld szemű, vadóc kislány, aki egy faház kemencéjének melegénél dadája régi időkről szóló meséire alszik el. Napközben lovagol, fára mászik, az erdőket járja; ott érzi igazán otthon magát, az állatok és növények között. De Vászja nem fiú, az a sorsa, hogy nővé érve gyermekeket szüljön és ellássa urát. A kislány már egészen fiatal kora óta tudja, hogy neki nem ezt írták meg, édesanyja nem ezért hozta a világra, mielőtt belehalt volna a szülésbe. Életével együtt különleges tudást adott a kislánynak, olyat, amely megváltoztathatja egész népe sorsát.
Katherine Arden első regénye az orosz mítoszok és népmesék varázslatos világába viszi az olvasót, ahol a csodák mindennaposak, a démonok és manók jelenléte megszokott, ahol ember és természet olyan összhangban élhet együtt, ahogy csak a legendákban lehetséges.”
Kezdem azt hinni, hogy október óta egyre több olyan erős olvasmányom volt a könyves közösségnek köszönhetően, amik versenyeznek majd az idei év kedvence címért, amíg előtte szinte semmi maradandó olvasásélményem sem volt. Ilyen a mai könyvünk, A medve és a csalogány is.
Lekötött, elámított a gyönyörű fogalmazásmóddal (minden tiszteletem a fordítóé), megmosolyogtatott, sokszor a körmömet rágtam közben, néha meg a számat tátottam vagy én is reszkettem, olyan hideg és gonosz volt.
Ugyanis ez egy remek tündérmese, amiben a természet és az orosz hiedelemvilág harmóniáját a keresztény vallás egyenesen agresszív fellépése töri derékba annyira, hogy az már az olvasónak is fájni fog.
A borító maximálisan passzolt a történethez, megadta a rideg tél érzését, ugyanakkor szinte érezni a kis házból kiszűrődő fény melegét. A könyv felütése ugyanezt az érzést adta nekem, talán ezért volt az, hogy előszeretettel vettem kézbe sötétedés után, hangulatvilágításnál (mivel kandallónk sajnos nincs) és egy bögre forrócsokival (merthogy mézsörünk sincs).
Egy másik dolog, ami talán másnak csupán egy technikai apróságnak tűnhet, de nekem hatalmasat dobott a történeten még utólag is, az a kötet végén található történelmi kitekintő és a fogalomtár. Ugyan én nagyjából el tudtam képzelni, mi micsoda a népviseletet, rangokat, korabeli ételeket és a szellemeket illetően, azért érdekes volt olvasni a pontos meghatározásukat, hogy semmiképp ne maradjunk kétségek között.
Ebből is látszik, hogy mennyi kutató- és szerkesztői munkát fektettek a könyvbe.
 |
| forrás: pinterest |
A különböző táj-, étel-ital- és lovas leírások, illetve az egész kötetre jellemző írói stílus volt a másik dolog, ami levett a lábamról. Egyébként is le lehet kenyerezni egy-egy szépen kanyarított, melléknevekkel ízlésesen megtűzdelt fogalmazással, de ez 380 oldalnyi tömör gyönyör volt ilyen szempontból.
Annyira részletes ez a könyv, hogy még az eső havon hagyott mintáját is választékosan írja le.
Éreztem a kvász és a mézsör ízét a számban, a lovak kifújt páráját és a kemence melegét az arcomon. Meg a csontig hatoló hideget is.
Olyan érzés volt olvasni a Csalogányt, mintha a Trónok harcát összegyúrták volna a Téli berekkel és megszorozták volna egy kis orosz ridegséggel és mágiával. Az eredmény pedig elképesztő!
A cselekményben Lesznaja Zemlja földesurának a családját követhetjük végig, egészen Vaszilisza születésétől az elárvulásáig. Hiszen ő egy különleges kislány, sokkal jobban szeret a szabadban kószálni, fára mászni az erdőben, mint a tűz melegénél kötögetni, ahogyan azt egyébként illene. Nekem már a történet elején nagyon szimpatikussá vált ez a „kis erdei manó”, ahogyan az apja is hívta, hiszen lázadó, de mégis odaadó természete különlegessé teszi.
A történések egyenletesen hömpölyögnek, betekintést nyerhetünk a korai Moszkva mindennapjaiba és a „falusi birtokok” életébe is. Az írónő ügyesen lavíroz a történelmi hitelesség és a mágiával teleszőtt történet határán. Különösen megszerettem a szláv mitológia apró kis lényeit, a csjertit. Többek között a vazilát és a domovojt.
Mindezek mellett érdekes volt belepillantani egy középkori úri család mindennapjaiba is, látni a hierarchiát és az ezzel szoros kapcsolatban kialakult dinamikát.
Mivel a kis falutól egészen Moszkváig jutunk, rengeteg szereplőt sorakoztat fel a történet, de ennek ellenére nem kelt zsúfolt érzést.
 |
| forrás: tumblr. (rosiethorns88 munkája) |
Dunja a pótanya, akinek Vászja a mesékkel való szoros kapcsolatát köszönhette. Jóságos és odaadó, kitartóan védelmezi a lányt a nyakék viselésétől, hiába tesz ezzel rosszat, jó szándékkal cselekszik. Ezért is volt kétszer olyan megrázó, ami vele történt.
Morozko a Zord, a Hideg, mégis valahogy megnyugtatott, ha megjelent. Tetszett, hogy a Halált pozitív szereplőként vonultatta fel a kötet.
Szolovejben pedig az összes kistini-álmom testesült meg. Merthogy ő egy ló, akivel beszélni lehet és a főszereplő hű társává válik. (De az is lehet, hogy madár, itt volt a leginkább Most akkor mi van? érzésem.)
Velük szemben volt egy masszív ellenpólus, azok a szereplők, akiket egyszerűen nem lehetett szeretni, akármennyire is voltak szürke személyiségűek. Igen, Annáról és Konsztantinról beszélek. Őket nem tudtam pozitív szerepben látni, akármennyire hitték is, hogy jót cselekszenek.
Medvegy pedig az abszolút sötétség. Máskülönben szeretem a mackókat, de itt egy véresszájú, félszemű, gigantikus szörnyeteg képében jelent meg, akit csak megvetni lehet.
A lezárás egyáltalán nem volt számomra meglepő, ugyanakkor helyénvalónak éreztem a kötet végkifejletét és elképzelni sem tudom, milyen izgalmakat tartogat a következő két könyv.
Összességében, nagyon röviden így jellemezném ezt a történetet:
Egy középkori, sötét, orosz zombis fantasy csipetnyi mitológiai és vallási kitekintéssel.
Zseniális, egyedi, lebilincselő.
Sőt. Kérdéseket hagyott nyitva az olvasónak, hogy fenntartsa az érdeklődést. Például, hogy ki a tengerkirály, mi köze ehhez az egészhez, kicsoda is Vászja egészen pontosan és hogy mi történik, amikor küszöbön áll a háború a kán ellen?
Úgyhogy azt hiszem, avattam egy új kedvencet. Megint.
A sorozat további kötetei:
2. A lány a toronyban
3. A boszorkány éjszakája
 |
| forrás: pinterest |
A kedvenc idézeteim:
„A domovoj apró volt, töpörödött és sötét bőrű. Hosszú szakálla volt, és csillogó szemei. Éjszaka kilopakodott a kemencéből, és tisztára sikálta a tányérokat, kisuvickolta a kormot. Stoppolgatott is, ha kint hagyták a varrnivalót,…”
•••
„– Elviszel engem a világ végéig, ha van odavezető út? – Beszéd közben folytak a könnyei, de a ló letörölte őket az orrával.
A mén orrlyukai kitágultak, ahogy beleszippantott az éjszakai levegőbe.
– Bárhova, Vászja. Széles a világ, és az út bárhova elvisz.”
•••
„– Szolovejnek hívnak.
Vászja elmosolyodott.
– Csalogány. Aprócska név egy hatalmas lónak. Hogy kaptad a neved?
– Alkonyatkor születtem – felelte a ló komolyan. – Vagy talán keltem ki, már nem emlékszem. Régen történt. Néha futok, de néha eszembe jut a repülés. És így kaptam a nevem.
Vászja elámult.
– De te nem vagy madár.
– Nem tudod, mi vagy te. Honnan tudnád, hogy mi vagyok én?”
•••
„A vadon élő madarak elpusztulnak, ha kalitkába zárják őket.”
Borító: ★★★★★
Cselekmény: ★★★★★
Helyszín(ek): ★★★★★
Szereplők: ★★★★★
Összesen: ★★★★★ (5)
Ti olvastatok már szláv, vagy orosz mondavilágról?
Szeretettel: OlvasóBari
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése