Úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom egy új bejegyzéstípussal is, hiszen nem biztos, hogy mindig lesz időm hosszú értékeléseket írni az összes könyvhöz, amit olvasok.
Főleg a képregényeket, graphic noveleket találtam mindig egy kicsit nehezebbnek értékelni, hiszen ezek mégis más könyvek és máshogy is épülnek fel.
A kötet 2007-ben magyarul is megjelent a Nyitott Könyvműhely gondozásában, Persepolis – Gyerekkorom Iránban címmel.
Nem hiába lett az egyik legsikeresebb felnőtteknek szóló képregény valaha, erre már az első néhány fejezet is rávilágított.
A képi világa egyszerű és mégis sokkoló a gyermetegségéből kifolyóan. És pont ez a gyermeki szemlélet teszi néhol szinte komikussá a tragikumot, amelyet a képkockákból kiolvashatunk.
De hogy miről is szól a Persepolis?
A szerző a saját emlékeit és tapasztalatait örökíti meg a lapokon, hiszen akkor volt kisgyermek és fiatal, amikor az iszlám forradalom berobbant Iránba 1979-ben. Végigkövethetjük, hogy hogyan tették kötelezővé a nőknek a fejkendő viselését (és hogy milyen nevetséges indokkal tették mindezt), hogy hogyan pattogott az a bizonyos politikai labda az egyik párttól a másikig, hogy hogyan haltak meg, vagy tűntek el emberek a föld színéről az ismerőseik szeme láttára és hogy egy Istenbe kapaszkodó kislány hogyan veszítette el a hitét fokozatosan.
Az előszóból megtudhatjuk, hogy Satrapi célja ezzel a duológiával nem más, mint a külföldiek számára rávilágítani arra: nem minden iráni terrorista, ők is csak emberek és az extrémizmus nem mindenkire jellemző az országban. Számomra elkeserítő az, hogy ez még most, 21 évvel az eredeti megjelenés után sem egyértelmű rengeteg embernek. Viszont ebből is látszik, hogy mennyire szüksége van a világnak az ilyen irodalomra.
Emellett egy kicsit ijesztő volt belegondolnom, hogy talán mi is elindultunk egy hasonló úton, ami nem kecsegtet sok jóval a jövőre nézve.
Amit szerettem benne:
- a kendőzetlenséget
- hogy tanulhattam tőle egy olyan korról, amiről eddig semmit sem tudtam
- a képkockák abszolút cenzúrázatlanságát
Amit nem szerettem benne:
- a rövidségét
További részei:
2. Persepolis – A visszatérés
 |
| forrás: pinterest |
Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretik az újkori, közel-keleti történelmet.
Azoknak, akik nyitottak más kultúrák megismerésére.
Azoknak, akik készek többet megtudni arról, hogy mi is történik a világban.
Azoknak, akik szoktak beszélgetni Istennel.
És végül azoknak, akik talán papíron még nem felnőttek, de lélekben már igen. (Azért 15 éves kor alatt nem feltétlenül.)
Kedvenc idézeteim:
„A falakon mindenhol háborús feliratok virítottak.
Véres képisége miatt ez maradt meg bennem a legjobban: „A mártírhalállal frissítjük fel a társadalom vérkeringését.”
•••
„– Miért nincs feje a néninek?
– Ő volt a feleségem, de elváltunk…
– Értem, de mért van besatírozva a feje?
– Az oroszok nem olyanok, mint mi…
– Vagyis? Nincs fejük?”
•••
„Tudod, hogy a törvény tiltja a szűz lányok kivégzését… ezért megházasítják a forradalom egyik felügyelőjével… aki elveszi a szüzességét, mielőtt kivégeznék. Tudod, mit jelent ez???”
•••
„Próféta akartam lenni, mert a bejárónőnk nem evett velünk egy asztalnál, mert a papám Cadillacet vezetett, és főleg, mert nagymamámnak örökké fájt a térde.”
Értékelésem: ★★★★☆ (4.5)
Utólagos kiegészítés:
Elolvastam a 2. részt is.
Ez már egy teljesen más világ, hiszen Marji Európába, Bécsbe menekül. Teljesen egyedül, 14 évesen. Számomra ez egy ijesztő koncepció, ugyanakkor néha vicces helyzeteket szül, mint ahogyan a képkockákon is láthatjuk. (A bécsi apró részletek miatt pedig közelebb került hozzám a történet.)
A nyelvi nehézségek és a honvágy mellett fontos szerepe van a felnőtté válásnak, önállósodásnak és az identitáskeresésnek is. Itt tehát (legalábbis a kötet első felében) már máson van a hangsúly, mint az első részben. Az a legfontosabb mondanivalója, hogy keleti „menekültként” nyugaton nem lehet érvényesülni és beilleszkedni, ugyanakkor a környezethez alkalmazkodni fog az ember, így megváltozik. Ha pedig újra visszatér keletre, már ott is kinézik, hiszen „elnyugatiasodott”. Ez a 2. kötet fő konfliktusa is egyben.
Számomra elképzelhetetlen az, hogy 21 évesen férjhez menjek, a szerzőnek és a többi iráni nőtársának viszont ez volt a normális harminc évvel ezelőtt.
Annak ellenére, hogy a második kötetet nem éreztem annyira súlyozottnak, mint az elsőt, ezt is fontosnak tartom, hiszen egy fejlődéstörténethez hozzá tartozik a változás is.
Valami ilyesmi lenne tehát az új, rövidebb típusú bejegyzés, az ajánló.
Remélem, tetszett Nektek!
Ti olvastatok már valamilyen diktatúráról?
Szeretettel: OlvasóBari
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése