Amit senkinek sem szabad tudnia ‹A tanult lány›

Soha nem gondoltam volna, hogy van könyv, ami ennyire durván bele fog tudni mászni a fejembe. Hát, Tara Westovernek sikerült. Annyira, hogy olvasás előtt, közben és után is olyan sebességgel pörgött az agyam, hogy attól féltem, kiszakad a helyéről.

Fogalmam sincs, hogy álljak ehhez a történethez. Nem tudom, hogy utálni akarom-e inkább, vagy szeretni.

 Ez a kötet ledöbbentett, megborzongatott, elborzasztott és elkeserített, de mindenekelőtt a végére nyújtott egy halvány reménysugarat is. 

Figyelem! Ebben a kötetben hangsúlyos szerepet kap a családon belüli erőszak, különböző mentális betegségek, de még az állatkínzás is. Aki ezeket nem bírja, annak nem ajánlom olvasásra. 

 

Tara Westover: A tanult lány 
Partvonal Kiadó, 2018
432 oldal

„Tara ​Westover tizenhét évesen tette be először a lábát iskolai osztályterembe. Előtte Idaho hegyei között, a társadalomtól szinte teljesen elzárkózva élt szüleivel, akik állandóan a világvégére készültek. Tara minden nyáron gyógynövényfőzeteket készített könnyen befolyásolható anyjával, aki a környék bábája és füvesasszonya volt, télen pedig az egyre furcsábban viselkedő apja mellett dolgozott egy roncstelepen. A lányt soha nem látta orvos vagy védőnő, a vágásokat, agyrázkódásokat, de még a robbanásból származó égési sérüléseket is az otthoni gyógynövényekkel kezelték. A sokgyerekes család annyira elszigetelődött az intézményes társadalomtól, hogy nem volt senki, aki biztosíthatta volna az iskolázatlan gyerekeknek a megfelelő oktatást. 

A hegyen túli világ elérhetetlennek tűnt Tara számára. Ám egyik fiútestvére annyit mesélt neki a főiskolai élményeiről, hogy a kíváncsi lány elhatározta, ő is kipróbálja ezt az újfajta életet. Önerőből tanulni kezdett, magát képezve tett sikeres felvételi vizsgát, és hatalmas tudásvágya eljuttatta őt még az óceánon túlra is. 

A tanult lány felejthetetlen emlékirat egy fiatal, iskolázatlan lányról, aki hátat fordítva különc családjának útnak indul, és küzdelmes útja során eljut egészen Cambridge-be, hogy doktori diplomát szerezzen.”

Amikor ezt a bejegyzést írom, szentül meg vagyok győzve, hogy nem fog felkerülni a blogra. Több okból sem. Úgy érzem, túl személyes lesz, hogy dühöngeni fogok benne, mert túltöltődött bennem a gyűlölet, ez a kötet pedig segített kihozni belőlem. Olyan, mint egy nagyító, amin keresztülfolynak a gondolataim és százszor rosszabb állapotban jönnek ki a túloldalon. 

Akkor miért írom meg mégis? 

Egyáltalán, miért olvastam végig a kötetet?

Előbbire a válasz csupán annyi, hogy muszáj írnom erről a könyvről, hogy megmaradjon az emléke, élesen és kristálytisztán. Ki tudja, talán később publikálom is. 

Hogy miért olvastam végig, nem tudnám megmondani. Talán, mert vonzott a stílusa, azon túl pedig igenis kíváncsi voltam. Egyrészt, hogy hogyan fog hatni rám, mint teljes egész. Másrészt arra, hogy Tara hogyan csinálta végig. Mert kijelentem, hogy ezt piszok nehéz végigélni és a végén felülkerekedni rajta. Tudom, mert átéltem- és élem jelenleg is. 

 

Hogy miről is szól A tanult lány?

Adott egy vallási fanatikus, világvége-hívő, üldözési mániás, mormon apa, aki lassacskán behálózza az egész családot, kezdve az anyával. 

A hét gyermekük közül csak az első háromnak vannak hivatalos papírjai és ők még jártak iskolába is – néhány évig. A többi négynek már születési anyakönyvi kivonata sincs. Nem jártak iskolába, ha megsérülnek, nem viszik őket orvoshoz. 

Az apa roncstelepet üzemeltet, az anya bábáskodik és gyógynövényekből készít főzeteket. 

A család lázasan készül a világvégére (ami meglepő módon soha nem jön el) és közben egyre radikálisabb nézeteket vallva eltávolodik a külvilágtól. 

A házban nem adottak az alapvető higiénia feltételei sem.

Ebből a szinte hipnotikus közegből sikerül kitörnie Taranak, aki a legkisebb gyermek. Rajta kívül még ketten teszik meg ugyanezt a lépést. 

 

Az a helyzet, hogy még soha, egyetlen könyvben sem találtam annyi közös pontot a saját életemmel, mint ebben a kivételes memoárban. Ez pedig egyrészt megijesztett, mert sok mindenre ráébredtem magammal és a szüleimmel kapcsolatban, másrészt valamilyen kifacsart módon meg is nyugtatott, mert nem vagyok egyedül. 

Soha nem fotóztam ki ennyi idézetet egy kötetből sem, pláne azzal a gondolattal, hogy de hát ugyanez velünk is megtörtént. 

Még most, írás közben is felszökött a pulzusom. 

 

Úgy éreztem, hogy ez a könyv egyszerűen lenyelt abban a pillanatban, amikor elkezdtem olvasni az első mondatot és aztán a végén egy megrágott, érzelmektől csöpögő, kifacsart személyt köpött vissza. Ilyen pedig nem esik meg túl gyakran. 

Ennek az is lehet az oka, hogy ez egy gyönyörűen megírt történet, az általam olvasott igen kevés önéletrajzi kötet közül talán A lány hét névvel-hez tudnám hasonlítani a líraiságát.

A helyszínek között hatalmas a kontraszt, hiszen az egyik a hegyoldal a roncsteleppel, ami Tara gyerekkorát is jelképezi, a másik pedig az egyetemi kampuszok sokfélesége, amiknek köszönhetően fokozatosan képes felállni. 

Az egyik helyen félelem, a biztonság teljes hiánya, míg a másikon a bizonytalan, de mégis biztonságos tanulás lehetősége állnak egymással szemben. 

forrás: pinterest

Azt hiszem, minden saját negatív érzésemet rávetítettem a könyvben szereplő apára, szóval kijelenthetem, hogy találtam egy új karaktert, aki érdemes a leggyűlöltebb ember szerepére. Nem viccelek, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a fazon mentális betegségekkel küzd, legszívesebben péklapáttal vertem volna a fejét a falnak. (Néha az egész könyvet el szerettem volna hajítani, de féltem az e-olvasómat annyira, hogy nem tettem meg.)

Manipulatív, önző, zsugori, nagyképű, bigott, erőszakos, minden olyan tulajdonság megvan benne, amit megvetek. 

Az anyát eleinte sajnáltam, mert összeroppant (a szó szoros értelmében is) és nem tudott érvényesülni az apa akarata alatt. Aztán haragudtam rá, mert felvette ugyanazt a személyiséget, amit a férje. Ez az a szétkapcsolási pont a történettel, amivel egyáltalán nem tudtam azonosulni, mert az én édesanyám ezerszer erősebb annál, hogy ennyire behódoljon bárkinek is. 

A testvérek közül Shawn-t nyilván ki nem állhattam, egy erőszakos, rosszindulatú, manipulatív seggfej, aki talán még az apánál is rosszabbra sikeredett. 

Audrey-t sajnáltam a könyv végére, a többiekkel pedig nem nagyon tudtam mit kezdeni.

Az olyan emberek, akik felnőttként, valamelyest kiszabadulva a nagyvilágba, nem képesek meglátni, hogy mennyire nincs rendben valami a saját családjukban és hátat fordítanak, vagy egyszerűen szemet hunynak a bántalmazás és erőszak felett, nem érdemelnek sem tiszteletet, sem semmilyen más érzelmet tőlem. 

Tylert kedveltem egyedül. Ő volt a legjámborabb, legsegítőkészebb ember, akit Tara végig az oldalán tudhatott. 

 

A harmadik résztől már nem éreztem annyira nyomasztónak a leírtakat, de az, hogy ez mind megtörtént, nem hagy nyugodni. Végig olyan volt olvasni A tanult lány-t, mintha egy túldramatizált mozifilmet néznék, amiben minden lehetséges rossz megtörténik a szereplőkkel. Balesetek sorozata, viszályok, bántalmazás. 

Ez a kötet nem egy pozitív darab. De ha a végéig el képes jutni az olvasó, mégis ad valamit, amit én most még nem igazán tudok megfoghatóvá tenni magamnak, vagy értelmezni. De érzem, hogy ha később visszagondolok majd erre az olvasmányra, az olyan érzés lesz, mint amikor Tara felkereste Erint, hogy megbizonyosodjon róla: nem bolondult meg.

 

Összességében el kell mondanom, hogy a könyv segített meglátnom, hogy az én családom jelenlegi helyzete közel sem annyira tragikus, mint a Westoverek története. Nálunk szerencsére nincs vallási fanatizmus, nincs fizikai bántalmazás, nincs gyenge anya és egymás ellen forduló testvérek. Ezért pedig elképesztően hálás vagyok. 

A kötet arra is megtanított, hogy ha nem teszünk valamit a saját előrelépésünk érdekében, akkor senki nem fog helyettünk cselekedni, bár a segítség és támogatás mindig jól jön.

forrás: pinterest

A kedvenc idézeteim: 

 

„A múlt csak kísértet; anyagtalan, lényegtelen, hatástalan. Súlya, jelentősége csak a jövőnek van.”

•••

„Nem tudni, de ugyanakkor nem behódolni azoknak, akik azt állítják, biztosak valamiben, olyan kiváltság, amit korábban soha nem engedtem meg magamnak. Az egész életemet a másokban rólam élő kép határozta meg. Az ő hangjuk hatásosnak, jelentőségteljesnek, ellentmondást nem tűrőnek tűnt. Fel sem merült bennem, hogy az én hangom ugyanolyan erőteljes lehet.”

•••

„A baleset kapcsán mindig eszembe jutnak az apacsok asszonyai, s velük mindazok a döntések, amelyek meghatározzák az életet – az összes döntés, amit az emberek önállóan vagy közösen hoznak, s melyek végül úgy állnak össze, hogy létrejöjjön egy adott esemény. Homokszemek megszámlálhatatlanul, melyek üledékké tömörülnek, majd sziklává keményednek.”

•••

„Miféle őrült lenne az, aki visszajön ide, miután egyszer sikerült elmenekülnie?” 

 

Borító: ★★★★☆

Fogalmazásmód: ★★★★★

Izgalom-faktor: ★★★★☆

Érzelemkiváltó-faktor: ★★★★★

Összesen: ★★★★☆ (4.5) 

 

Ti melyik könyvet vágnátok legszívesebben a falhoz?

 

Szeretettel: OlvasóBari

Ps.: Mint látjátok, mégis vettem a bátorságot és végül nem írtam át semmit a bejegyzésben, szerettem volna, ha úgy kerül ki, ahogyan az első élmény hatása alatt megfogalmaztam.